Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is érkezett az Europe Mania-fesztivál vége. Nagyjából ugyanez volt igaz a felhőkre is, melyekből csak időnként szemerkélt némi csapadék. Az utolsó napi fellépők között akadt közönségkedvenc, de nem meglepő mód a legnagyobb sikereket a hazai formációk érték el.
Gondolok itt elsősorban arra, hogy a ¾ 6 környékén kezdő Irie Maffia koncertjén tömegek táncoltak, és az első jónéhány sor volt tele emberekkel, míg az őket követő Junkie XL discora emlékeztető fellépésén már csak egy sorban nyomultak elvétve az érdeklődök. De nem csak ez volt a különbség. Irie Maffia örömzenélését mindenki élvezhette. Jamaikai dallamokat édesítettek meg egy női énekessel, és két magyarul rappelő rapperrel, na meg a kismillió hangszerrel. És ezt a koncertet nem csak az előadók élvezték. Főleg a második albumukról daloltak –merthogy ennyi van nekik-, de persze felcsendültek az első album népszerű nótái is. A valamivel több, mint egy órás koncert remek hangulatban telt, pedig még igencsak délután volt akkor.
Utam most először vezetett a sátor irányába, ahol reménykedtem és bíztam, hogy végre találok is valami muzsikát. Találtam. Bár ne így lett volna… az Észtországból érkezett Mirabilia zenéjére velem együtt egészen biztosan felkészült Európa –lsd: őrjöngő tömeg. Nehéz megmondani, hogy mitől borultam ki jobban, attól, hogy a frász kopogtatott az ajtómon, mikor már a szellemekkel való suttogást is bevonták a sztoriba, vagy attól, hogy zenéjük olyan volt, mint amit egy öngyilkos hallgat mielőtt felvágná az ereit. Persze nem az ímós fajtából, hanem még az annál is rosszabból. Azt mondják róluk, hogy pszichedelikus folk-popot játszanak, a harmadik elemét egyáltalán, a középsőt még nyomokban véltem felfedezni, na de a pszichedelikusról nekem egészen más jut eszembe… mondjuk egy Jefferson Airplane ugrik be erről a műfajról, feltételezem nem minden ok nélkül, nem pedig a Szellemekkel suttogó Jennifer Love Hewitt-tal, aki legalább jónő, és ellehet mélyedni a… bájában.
Hogy elkerüljem az öngyilkosságot úgy döntöttem elnézek a Sörgyár felé. Mákom volt. A Jelena Kostic Dance csoport épp egy előadásra készült. Az őrület jeleiben egyből magamra ismertem, így akarva akaratlanul is ott ragadtam az „előadáson”. Furcsa volt már a kezdés is, ellenben baromi szórakoztató. Futottak. Le-föl. Először nem értettem, hogy minek kell ekkora hajcihőt csapni, de aztán… nem, a végén sem jöttem rá, mikor a pasik csajokat vertek, meg egymást kenték fel a falra és a földön gurultak ide-oda. Így jobban belegondolva ez nem csak szórakoztató, de kissé pszichedelikus is. Pláne, mivel külföldi nyelven halandzsáztak össze-vissza. Ezt leginkább az Így jártam anyátokkal egyik részéhez tudnám hasonlítani, amikor Lilly egy színdarabban játszott. Csak ez kicsit másképp volt sokkoló.
Úgy éreztem, hogy engem itt kiakarnak készíteni, úgyhogy visszanéztem a nagyszínpadra. Semmi. Irány a sátor. Három tag épp beálláshoz készülődött. Eltűnődök, mondom oké, ebbe legalább van gitár, csak nem lesz olyan elborzasztó, mint az eddigiek. Vigern Suta a nevűk, portugálok. A zenéjüket én a „részeg mulatós külföldiül” kategóriába sorolnám, amelyben azért alaposan felvéltem fedezni a bajor illetve német beütést is. Zeneileg persze. Mert szövegeik már sokkal inkább szóltak a borokról, a sörökről, meg az azokat kedvelő emberekről. Viszont a portugál akcentus rémes. Komolyan mondom, nagyjából megértem a Texas-it, na de ahhoz képest a portugál valahol a béka segge alatt van. Ellenben remélem, hogy jól értettem, hogy volt egy dal, amit a mamájához/val kapcsolatban írt. Azok, akik már enyhén ittas állapotba kerültek így 8 környékére baromi jót buliztak egyébként rájuk. Ebben a formációban még akár jövő is lehet.
És akkor most térnék ki a kedvenc részemre. Értem én a célt. Ennek a rendezvénynek az volt a célja, hogy közelebb hozza hozzánk Európát, és fordítva. Bár hozzánk hozzá tartozik, hogy nem tudunk semmit sem rendesen csinálni, vagy amit mégis az is balul sülhet el. Ezt pedig tökéletesen sikerült bemutatnunk a kontinensről ideérkező vendégeknek. A teljesség igénye nélkül: technikai problémák (hangosítás, az egyik koncerten meg a világítás ment el), csúszások (nem kevésről beszélünk fél órától, egészen több, mint egy óráig terjedőekről), és még sorolhatnánk, de ezek a legsúlyosabbak. Ezektől akárki akármit mond, aki fizetett a jegyéért egészen biztosan nem volt elájulva. Ékes bizonyítéka ez a tegnapi Vigern Suta koncert, ahol elment a színpadi világítás, és amikor a következőnek kellett volna kezdődnie még akár kezdték el az utolsó néhány számukat. Pedig ők nem játszottak többet, mint amit a szervezők engedélyeztek nekik.
A fél 10 után kezdődő Péterfi Bori koncert pedig lezajlott, szép számban összegyűlt tömeg előtt. Hiába, nem véletlenül mondtam már a bevezetőmben, hogy a hazai produkciók érték el a legnagyobb sikereket. Nem hiszitek el? Tessék kijönni ma az Európa napra és meglátjátok, hogy a helyi közönség nem külföldi fellépőkre vágyik, hanem hazai zenészekre vágyik. Bármennyire is voltam elégedetlen a szervezéssel, néhány koncert jól sült el, míg mások életem 5 legrosszabb koncertjének folyamatosan bővülő listájára kerültek fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése